Nem csak téged visel meg, ha szenvedsz

Nem csak téged visel meg, ha szenvedsz

Éveken át néztem a nehézségét. Nem tudta, hogy tudok róla, azt gondolta, a “minden rendben van” színjátékot nézik az emberek. Nem tudta, hogy környezete látja a jeleket. Nem tudta, hogy órákon át sírtam, amikor először rájöttem, min megy keresztül.

Próbált fenntartani egy látszólagos képet, a minden tökéletes látszatát. Hogy miért? Talán azt tanulta meg, hogy kintre nem viszünk semmit, a család ügye magánügy és mindenkinek a tökéletesség műsorát kell sugározni. Talán szégyellte azt, ami vele történt. Vagy csak nem akart fölösleges sajnálkozásokat, lehúzó mondatokat, félelmeket hallani, magyarázni, magyarázkodni, panaszkodni. Nem volt túl közeli a kapcsolatunk, miért is avatott volna be? Teljesen megértettem. Ugyanakkor fájt a szenvedése. Egy nap felhívott és magyarázgatni kezdte az egyértelműt. Rosszul viselem a játszmákat. A gyermeke visszajelezte az elakadásait és itt már elmondtam azt, amit szakmailag látok. Nem hagyhattam, hogy a gyermekre gyakorolt hatása miatt a gyermeket hibáztassa. Csendben végighallgatott, majd azt mondta, hogy ezt így, ennyire tisztán, érhetően és határozottan még senki nem mondta el neki. Megkérdezte, átjöhet-e. Hosszan beszélgettünk. Teljesen értetlenül állt az előtt, mennyire látom, mi zajlik benne. Az eszköztáramat is ismerte, pontosan tudta, hogy óriási lehetőség előtt áll.

Majd azt mondta, hogy ez így túl egyértelmű és elment.

Néha összefutunk és ugyanazzal a szeretettel és megengedéssel figyelem, mint korábban.

Jogod van a nem egyértelmű utat választani.  Jogom van imádkozni azért, hogy sikered legyen, bármely utat is választod!

A család ügye magányügy, de mire jó a tökéletesség illúziójának fenntartása? Mekkora kényszert tesz ránk és milyen lehetőségektől zár el? Megéri?

Vajon miért okoz az gondot, ha nem úgy élünk, gondolkodunk, viselkedünk, ahogy az elvárások szerint az tökéletes?

Amikor azt mondom a vendégeimnek, hogy joguk van hibázni, nem tudni valamit, meggondolni magukat vagy épp nem következetesnek lenni, akkor hihetetlen megdöbbenés ül ki néhányuk szemére.

Valóban? Nem kell tökéletesnek lennem? Nem kell mindig megfelelnem?

Nem! De vajon honnan jön ez?

Mi tartja életben azt, hogy mi nem viselkedhetünk így vagy úgy, mert mi ezek és ezek vagyunk?

Felnőttként mi magunk.

Jöhet a neveltetésünkből, a rózsaszín felhőpamacsos amerikai filmekből, ábrándokból, bárhonnan. Felnőttként azonban mi magunk tápláljuk.

Mi kell ahhoz, hogy rájöjjünk, ennek semmi értelme? A felmenők élete, szorongásai, tragédiái nem elegendőek? A saját nehézségeink kellenek hozzá? Vagy talán még ott sem vesszük észre, hogy ez nem jó, vagy nem tudunk, akarunk rajta változtatni és tovább adjuk a gyermekeinknek?

Mire jó a tökéletesség terhe?

Amikor már letettük, rájövünk, hogy semmire.

Óriási feszültséget okoz, ami vagy kívül rombol, amikor kiadjuk és másokat megbántunk vele, vagy belül, minket emészt fel, betegít meg.

A túl sok odafigyelés a látszatra elveszi az időt és lehetőséget attól, ahogy arra figyeljünk és azt éljük meg, ami van. Elvárásokkal mérgezett örömök, elítélt vagy az életünkből kizárt, szeretetteljes emberek, gyógyulási lehetőségek, megoldási kulcsok. Amikor felismerjük és elfogadjuk valódi énünket, a tökéletesség terhe elkezd legördülni rólunk. Amikor kiegészítjük azzal, hogy ezt a felismerést jól is éljük meg, felszabadít és örömmel tölt el.

Lehetek önmagam, szerethetem önmagam, hibázhatok, amiből tanulok. Majd ezeket felismerve elkezdjük így élni a mindennapokat. A feszülések megszűnnek, kiegyensúlyozottabbnak érezzük magunkat, észrevesszük azt, ami az orrunk előtt van és megragadjuk a lehetőségeket.

Néhány mondatnak tűnik. Hosszabb út lehet. Néhány hónap. A vendégeimet elnézve, lassabban haladva is 1 év alatt nagyon komoly az eredmény!

Azt mondják, megéri. Azt érzem, megéri.

Mészáros-Papp Katalin

Kineziológia Vác