BlogÉletmódCovid élmény élesben

Covid élmény élesben

Covid élmény élesben

 

Szeretettel ajánlom kedves vendégem valós történetét mindenki szíves figyelmébe, aki a szemléletmódváltás, önfejlesztés útját járja. Minden egyes sor sokat mondó, elgondolkodtató.
Olyan sokat írtam, beszéltem már arról, mennyire fontos a mentális állóképesség, stabilitás a Covid-vírus idején. Arról, hogy a nehézség lehetőség a fejlődésre. Az önbeteljesítő jóslat bejegyzésem arról szólt, milyen fontos, hogy felelősségteljesen kommunikáljunk ebben az időben, hiszen akár megbetegíthet, vagy pánikot szülhet a zavaros, félelemmel teli információ áradat. Kiemeltem azt is, hogy ez az időszak beindít olyan félelmeket, amiket már régóta próbálunk elzárni magunkban.
Az alábbi történet a betegség megélésének nehézségeit, a gyakorlás fontosságát, hatékonyságát és az ereményt írja le. Jól példázza azokat az eseteket, amikre általánosságában próbáltam felhívni a figyelmet.
– – – – –

Abszolút fáradság, odafigyelés hiánya.

Fő aggodalmam, a gyomrom miatt!
Nyugtalan alvás (a mai napig megmaradt..)
Első ijedség: szag elvesztése.
Minden nap arra várni, hogy délután jobb lesz… majd hogy éjjel alszom egy jót,majd másnap reggel jobb lesz… de nem…
Kezdem elveszteni a türelmemet, toporgok a betegségben.
Türelmetlenül várom a javulást.
Egyre nagyobb a mentális fáradság.
Kezdem érezni,hogy ez tényleg a rettegett covid,de próbálom elnyomni magamban ezt a lehetőséget.
Nem vagyok ura a testemnek!
Első napokban ment a homlok-tarkó tartás gyakorlat, kisebb meditációk, légzésgyakorlat.
Folyamatosan: beszívásnál: egészséges, kifújásnál:vagyok.
Aztán elengedtem a gyakorlást.
Elhatalmasodott a betegség, az önsajnálat, a félelem és természetesen a fizikai fájdalom.
A betegség alatt egy két nap úgy éreztem javulok. Aztán újra jött újabb tünet és visszaestem.
Kb a 8.napon elkezdtem a fejfájás-szédülés-émelygés helyett/mellett köhögni.
Egyre jobban.
A 10.napon reggel már nehezen zuhanyoztam.
Mozgásra nehézlégzésem volt, köhögtem, a zuhany alatti párát nehezen viseltem.
Az ijedségem ennél a pontnál erősödött.
Majd a párom elvitt az orvoshoz.
Fogalmam sincs, hogy sétáltam be a rendelőbe,a lábaim alig tartottak, levegő alig jött.

A háziorvos szerint hörghurut gyulladás,nem covid (NEM HAJLANDÓ TESZTET KÉRNI) azt mondta,hogy most nehéz 3 nap következik.
2!!!féle erős antibiotikumot írt.
Azt mondta szigorú ágynyugalom.
Étvágyam még annyira sem lesz.
(Hogy mi? ennél keményebb 3 nap?
Nem lesz étvágyam? Miért?
Kikészítheti a gyomrom?
Na ezt már nem!)
Innentől rohamosan romlott az állapotom.
Nem akarok erős gyógyszereket, féltem magam, féltem a gyomrom.
Délutántól nem tudtam kimenni pisilni sem.
Sírtam, ilyen egy kínos helyzetet!!!
Tényleg ennyire sem vagyok képes??
Ráadásul félek, tehetetlen vagyok.
Magam vagyok az óriási félelemmel.
Elkezdem olvasni a cikkeket, nehézlégzés, tüdőgyuszi stb. rengeteg tünet szól a covid mellett, kezdem magam hergelni.
Késő délután, egyre jobban fulladok.
Párom kér, menjünk be a sürgősségire, aggódik.
Egy eü. ismerősöm is azt javasolja.
Oké,érzem,hogy nagy a baj.
Viszont amint felülök,a mellkasom, mint egy mosogatószivacs, amiből épp kinyomod a vizet,szorít,nehéz..
Ok mentő! (soha nem ültem mentőben)
Párom telefonál,azt mondta a diszpécser, hogy küldik a rohammentőt.
Hogy mit? Rohammentőt??
Pánik, sírás, halálfélelem, tehetetlenség.
A gyerekektől még soha nem aludtam távol.
Néznek és nem értik..
Vagyis a nagyobbik nagyonis érti… látom… csak néz szótlanul… a kicsi magyaráz,vigasztal… ne féljek,majd meggyógyítanak, kapok gyógyszert. A táskába bepakoltak mindenféle játékot nekem. Megkaptam az alvókájukat!


Azokban a percekben nagyon intenzív érzelmeket éltem át.
A két mentősnek hála… mindent megtettek a jólétemért.
Negatív gyorsteszt – van remény, hogy ez nem a covid, nem mintha sokat számítana.
Kórház-sürgősségi-covid zóna.
Nagyon kedves ápoló, nagyon kedves orvossal.
Vérvétel, EKG, CT ,infúzió
A vizsgáló ágyon a majdnem 4 óra várakozás alatt kezdtem megnyugodni.
Egyben biztos voltam, hogy én ma hazamegyek.
A  CT redmény kimutatta a kétoldali tüdőgyulladást, viszont hazamehettem.
Éjjel 1:30-ra hazaértünk.
Az éjjel nagyon rosszul éreztem magam.
Nagyon nehezen kaptam levegőt, nem éreztem biztonságba magam.
Másnap reggel annyi erőm nem volt, hogy átsétáljak a másik szobába,a párom ölbe vett és átvitt.
Aznap ki sem keltem az ágyból, egész nap feküdtem. Bevettem a gyógyszereket, szteroidot, végre 2 bögre leves is lecsúszott.
Ha felültem, rögtön köhögtem, fulladtam.
Ha feküdtem, nyugalomban sokkal jobb volt.
Napi többször éreztem kb 20-30 perces rosszulléteket.
Nem tudtam megmagyarázni sem magamnak, sem a páromnak, hogy ez a betegség egy tünete vagy a pánik/szorongás tünete.
A párom már a jó pár nap alatt látta rajtam,hogy most “van itt” ez a rosszullét: levert a víz, remegtem és nem tudom leírni,mit éreztem.. azon kívül,hogy ez az érzés nagyon nem volt komfortos.
Férjem tette a dolgát, párnával legyezett, hideg vizet hozott és csak beszélt, beszélt, nyugtatott.
Működött!!!
Próbáltam figyelni a légzésemre, de nehéz úgy, ha nem kapsz levegőt.
Egy egészségügyiben dolgozó ismerősöm javaslatára,szerda kora reggel újra kórházba kerültem.
Újabb vizsgálatok.
Itt már annyira le voltam gyengülve lelkileg is, hogy kértem egy nyugtatót.
Reggel 7 órától olyan dél fele vittek fel az osztályra.
Az aznap eltöltött pár óra alatt, illetve a mentőshölgy hozzáállása miatt, az addigi valamennyi, hogy is írjam? erőmet,önbizalmamat a földbe tiporták.
A mai napig bántanak azok a szavak és tekintetek, melyek ott a mentőben és a sürgősségi ellátáson értek.
Azt éreztették,hogy én miért vagyok itt?
Ilyen idézem “fiatalasszony” nem lehet, hogy fullad.
Mivel nem volt szabad tolókocsi, kérték, sétáljak el a CT vizsgálatra.
Mivel nem hitték el, hogy nem megy, az orvos guggoltatni kezdett, hogy valóban fulladok mozgásra.
Nagyon megalázóan éreztem magam!!!
Bizonyítanom kell,hogy beteg vagyok?
Ott a sürgősségi ellátás alatt jött meg a pcr eredményem, hogy pozitív.
Kata, mint aki megérezte,hogy szükségem van támogatásra, kora reggel rám írt.
Aztán kétszer beszéltünk telefonon.
Nekem ez óriási erőt adott.
Elkezdtem újra a gyógyulásra helyezni a fókuszpontot, nem pedig a betegségre.
Olyan volt ez nekem,mintha energiaáramlás történt volna a beszélgetésünk alatt. (Pontosan így fogalmaztad: Kata, nekem nincs erőm, neked van és át is tudod adni).
Amikor felkerültem az osztályra,már kicsit összeszedetebb állapotban voltam lelkileg,és valószínű ezért testileg is.
3 napot töltöttem a kórházban.
(Mindvégig két dolog miatt rettegtem a legjobban:
1. Ha kapok a kórházban infúziót, gyógyszert, mi van, ha hányingerem lesz vagy hányni fogok,rosszul leszek?? Ráadásul magam maradok ezzel,még a férjem nyugtató szavai sem lesznek.
Erősebb ez a félelem,mint az,hogy nehezen kapok levegőt!!
2. Olyan szobatársam lesz,aki hányni fog. Ezt megkaptam!!)Amikor azt várod nap, mint nap a betegség alatt,hogy majd délutánra jobban leszel, nem lettél. Majd éjszaka jót alszol és reggel biztos jobb, de nem…csak várod, de nem jön el.. kezdesz kételkedni, kezd elfogyni a türelmed, kezd elfogyni az erőd, kezdesz szorongani, félni, kiszolgáltatott és tehetetlen vagy, és igen, baromira félsz.
Amikor hiába minden negatív teszt, de azt mondják covid gyanús vagy, rögtön, mint egy film, látod magad előtt az elmúlt egy év covid kálváriáját: pandémia, bezárás, súlyos betegség, lélegeztetőgép, halál, a cikkek, a kommentek… minden-minden erről a félelmetes covidról szól, és te most elkaptad, ráadásul tüdőgyulladással, ráadásul nehézségzéssel, azonosulsz a betegséggel.
Önmagában is nehéz volt a betegséget megélni, de azzal a tudattal, hogy a félelmetes coviddal nézel szemben, óriási terhet rak az emberre.(És igen,ez a betegség tényleg más volt, mint az eddig átélt betegségeim, sosem éreztem magam ennyire rosszul fizikailag)
Nem éreztem magam biztonságban.
Újra úgy éreztem magam,mint egy kislány..kiskori énem.. akitől amúgy sem tudok “leválni”.
Éreztem a félelmet, azt, hogy egyedül maradtam a problémámmal,a biztonság teljes hiányát.

A férjem óriási kapaszkodó volt,ő jelentett nekem biztos pontot. Nem tudom megmagyarázni,de valahogy mégis az a magányos,tehetetlen,kiszolgáltatott kislány voltam.A másik erős érzés a kiszolgáltatottság, és az az érzés,hogy én ezt nem engedhetem meg.
Másoknak én “gondot, nehezséget” okoztam a betegség heteiben.
Kínosan éreztem magam, pl. a mentőben is, hogy engem be kell vinni, szinte szégyelltem magam, elkezdtem kételkedni abban, hogy biztos ennyire beteg lennék?
Amikor hazajöttem is próbáltam felvenni a mindennapi feladataimat, próbáltam kompenzálni.
Sokszor érzem azt,hogy én ezt nem engedhetem meg magamnak.A betegség súlyosbodása, a mentő, a kórházban töltött idő vegyes érzelmeket hozott a felszínre.
Ha eltekintek a nehéz fizikai tünetektől, a szülés élményéhez tudnám hasonlítani, csak a betegségben elmarad a “katarzis”.
Azért hasonlítanám hozzá, mert annyira intenzív érzelmeket éltem át mindkettőnél, illetve a szülésnél TUDTAM, hogy mit akartam, hogy akarok szülni, és mást nem is láttam, a covidnál, igaz, a végén, de sikerült úgy kijönnöm belőle úgy és akkor hazajönni, amire koncentráltam.
A betegségnél sem feltétlenül csak fájdalmakat éltem meg, azt, ahogy a szervezetem küzd, az az érzés, hogy lehet melletted bárki, ez a te tested, ezen csak te tudsz segíteni, ez csak rajtad múlik, ezzel neked kell megküzdened.Ha katarzisról beszélünk,vagy “pofon csapást” vagy “erőre kapást” értsem inkább? Az az a pont volt, amikor bekerültem a kórházba másodszor is, mikor felkerültem a szobába.
Az segített, hogy Kata a gondolataimat helyrerakta, illetve annyira helyre raktam magamban azt, hogy mit akarok, azt, hogy én meggyógyulok.
Attól a pillanattól, a szorongás, a pánik minimálisra csökkent, és csak a gyógyulásra koncentráltam.
Éreztem magamban azt,hogy meg tudom csinálni.
Voltak pillanatok,amikor kezdtem rosszul érezni magam,rögtön ellenőriztem a Cook-csomó gyakorlattal, hogy ez valós vagy csak a pánik kezd eluralkodni.
Ezt végig használtam.
Amikor bekerültem,elhatároztam, hogy melyik nap fogok hazamenni.
Erre összpontosítottam, sok-sok homlok/tarkó gyakorlattal.
Nem adtam más lehetőséget magamnak.
Előző nap elfogyott a vizem, a fehérneműm, én semmit sem kértem ,hogy hozzon a család, mert mondtam, hogy holnap hazamegyek.A kórházban töltött napok, attól függetlenül, hogy egyre jobban éreztem magam mind lelkileg, mind testileg, aki ismer, tudja, hogy van egy “fóbiám”, a hányás.
Egy szobatársam rengeteget hányt, öklendezett. Nehezítette a helyzetemet, utólag visszagondolva, segített rajtam az elfogadásban.
A másik szobatársam is rettenetesen köhögött.
Nagyon sajnáltam őket.
Ha kellett és tudtam, segítettem nekik, de valahogy azt éreztem ,hogy el kell határódnom tőlük. Nem engedhetem meg azt, hogy az ő állapotuk engem negatívan befolyásoljon.
Így elkezdtem zenét hallgatni, és mantrázni, hogy ez nem az én problémám, nem az én betegségem. Én már jól vagyok, már jól vagyok. Ez segített azon,hogy ne húzzon le az a látvány, helyzet, amit a kórházban láttam.
Megláttam azt is, hogy hiába, hogy kórházba kerültem, hiába, hogy elkaptam a covidot erős fizikai tünetekkel, illetve szövődménnyel, bizony szerencsés vagyok, meggyógyultam, hazajöhettem azon a bizonyos napon, amit elképzeltem.
Igen, van bennem erő, képes vagyok meggyógyulni, győztem! A győzelem az enyém, magamnak tudhatom!

Betegségem előtt már pár éve el kezdtem szorongani.
Először a hányás.. majd a hasfájás.. majd minden, ami a gyomorbántalmakhoz köthetőek, csak szélesedett a kör, addig amíg jó pár hónappal ezelőtt azt vettem észre, hogy teljesen behálózta a minden napjaimat.
Egyre több fizikai tüneteket is produkáltam.
Egyre többet fájt a gyomrom, ettől a pánik,a szorongás csak fokozódott.
Az étrendem felborult ez miatt, az ételhez való viszonyom is megváltozott.
Amikor elkezdtem érezni, hogy fáj a gyomrom, pánikoltam,hogy mi lesz, le kellett feküdnöm, mindenki hagyjon magamra.

Ez a betegség óta megszűnt.
Mai napig fájdogál a gyomrom,viszont képes vagyok azt mondani magamnak a pánikolás helyett,hogy ez csak pillanatnyi állapot. Pár levegővétel és elmúlik, nem fog fájni, nem hagyom azt, hogy fájjon.

Az igazság az,hogy mivel a gyerekek nem járnak oviba,nem járunk tömegbe, valószínűleg emiatt is enyhült a szorongás, jelenleg nincs benne a mindennapjaimban.

A covid után jó pár héttel:
3 dolog jut eszembe
1.
A győzelem!
Utólag azt tudom mondani, hogy jólesett ez a küzdelem, megmérettetni magam fizikailag,lelkileg.
Óriási önismereti út volt ez a pár hét és tovább.
2.
Közelebbről megtapasztalni a halálfélelmet.
Igen,voltak helyzetek,amikor halálfélelmem volt.
Nagyon mély nyomott hagyott bennem.
Erős negatív érzelemként él bennem…
3.
Fizikai erő mit sem ér, ha mentálisan nem vagy erős.
Tovább kell haladni az úton, és szembenézni a démonjainkkal.

– – – – –

Nagyon köszönöm, hogy megengedted az élményeid megosztását! Bízom abban, hogy sokaknak segíthet a szemléletmódváltásban, és annak megértésében, mennyire fontos a mentális erő fenntartása nemcsak egy betegség, hanem bármilyen más nehézség “könnyebb” megélésében.

Mészáros-Papp Katalin

Hozzászólás küldése

error: A tartalom védett!!