Az érem mindkét oldala

Az érem mindkét oldala

Nem vagyunk egyformák. Különböző családból származunk, különféle nevelést kaptunk és eltérő élettapasztalataink vannak. Így a dolgokról alkotott meglátásaink sem lehetnek azonosak. Amikor megpróbáljuk meggyőzni egymást a saját igazunkról, az olyan, mintha egy érem két különböző oldalát néznénk és állítanánk, hogy amit láthatunk, kizárólag fej lehet, vagy összevesznénk, egymásnak ugranánk, mert a vak is látja, hogy az bizony ott írás!

Két királyságban az egyik területet akar foglalni a szomszédtól, mert az ő földje kevés, rossz minőségű és éhezik a népe, a szomszéd király védi a területét. Melyiküknek van igaza? Mindkettőnek! …. és egyiknek sem! A háború rengeteg áldozattal jár, amin túl biztos lesz benne nyertes és vesztes. A megegyezés ugyanakkor mindkét fél részére nyereséget jelent, amiért hajlandó tenni is valamit. Akár tárgyalhatnának, hogy miként juthatnának a gazdagabb ország termésének egy részéhez. Míg a második változat előnyös és együttműködő, addig az elsőnél mindenki ragaszkodott a saját álláspontjához. Persze, mindenki érzi, hogy más tényezők és érzelmek is mozognak a háttérben… Ilyet már sokat láttunk a történelemben.

A bennünk forrongó egyszemélyes csaták ettől semmiben sem különböznek! Próbáljuk máshogy!

Amikor az éremnek csak az egyik oldalát nézed és ragaszkodsz a saját igazadhoz, beszűkül a látásmódod és csak egy oldalról vagy képes megvizsgálni a helyzetet. A másik véleményét rossznak látod, a sajátod megcáfolhatatlanul jó lesz!

Ha viszont tudod, hogy az éremnek két oldala van és nem ítélkezel, csak elfogadod azt, létrejön egy másik perspektíva – mintha felülről látnád a dolgokat! Tudod, hogy aki az egyik oldalt látja, igaza van, aki a másik oldalt látja, neki is igaza van! De csak mindkét oldalt megvizsgálva kaphatsz valós képet a dologról.

Ha nem tudod megvizsgálni a másik oldalt, akkor elegendő, ha elfogadod, hogy ott ez van! Magyarán, elfogadod, hogy a másik ezt képes látni. Nem baj, ha nem értesz vele egyet, de elfogadod! Mert változtatni nem tudsz rajta, csak feszültséget keltesz magadban és másokban. Az elfogadás feloldja a szembenállást és elvezethet a megegyezéshez.

Amikor már nem küzdesz a másik látásmódja ellen, akkor feszültségmentesen tudsz kommunikálni és terelni a folyamatokat a megoldás felé. Maradva a példánál: én írást látok ezen az érmén, elfogadom, hogy te mást, elmondanád, hogy pontosan mit?

Miért fontos ez a szemléletmód napjainkban?

Olyan könnyen látjuk meg a másikban, hogy mit csinál – szerintünk – rosszul! Olyan könnyen kiabálunk rá kígyót, békát, vagy használjuk a szokásos mondatot: ” de miért nem (csinálja azt, amit mi szeretnénk, elvárunk, jónak ítélünk meg)”.

Azért, mert erre képes épp az adott pillanatban.

Annyi feszültséget termelünk magunkban amiatt, hogy a másik miért így vagy úgy és miért nem a mi meglátásunk szerint cselekszik. Annyi feszültséget tolunk rá a másikra, aki sok esetben nem is érti, miért kezdenek el vele durván bánni. Annyi feszültséget tolunk a környezetünkre, a saját családunkra is ezzel a szemlélettel!

Helyette, ha a saját oldalunkat néznénk és megpróbálnánk tenni a tőlünk telhető legjobb jót, akár kommunikálva, akár csak előzékenyen, a másik hibáztatása nélkül megvalósítva azt, jelentősen leegyszerűsítenénk az életünket.

A vírusos időszakban is mindenki látja a saját igazát.

Maradj otthon! Ne fertőzz meg senkit. Ha mégis látsz valakit az utcán (mert egyébként neked igazad van, és jogod van kint lenni), jól felhúzod magad. De mielőtt rákiabálsz valakire, átgondoltad, hogy vajon hová mehet? Lehet, hogy ő a mentőorvos, vagy a sarki pék? Esetleg az a több gyermekes szülő, aki épp egy héten egyszer kimegy megvenni a heti adag élelmiszert a saját családjának és még a szüleinek is? Ellenben nem vásárolta fel az éves készletet, mert gondolt másokra is…

Gondoltál már arra, hogy ha valaki napokig bent ül a szobában, lakásban, házban, egy idő után bekattan? Felelősségteljesen, egymást szépen kikerülve, érdemes kicsit kimenni, mert néhány nap múlva a bentlét feszültsége érdekes dolgokat hozhat ki belőlünk! Ezeket a funkcionális kimozdulásokat még azokban az országokban is engedik, ahol egyébként kijárási tilalom van.

Aki az utcán mászkál és csak épp azért, mert joga van, senki nem korlátozta és korlátozhatja, mert az ő igaza az egyedüli igaz, vajon gondolt már arra, hogy hány ezer ember kuksol otthon és veszít rengeteget azért, hogy másokat is biztonságban tudjon? Vajon gondolt már arra, hogy ő még a saját arcoskodását sem képes letenni magáért és másokért, míg másoknak a megélhetésük került veszélybe?

Ahelyett, hogy a két párt osztja egymást, lehetne elfogadás is. Nem a tevékenységének az elfogadása, hanem annak, hogy csak így tud viselkedni. Hiába aggatnánk rá véleményeket, az eddigi élete tapasztalatai alapján csak így képes viselkedni.

Aki pedig csak így képes viselkedni, nem lehet az érzelmeink mozgató rugója!

Nem vagyunk jogosultak a nevelésére sem! Ellenben a saját érzelmi viharunkat megállíthatjuk, tudatosan! Tudva azt, hogy nincs szükség most feszültségre, félelemre a világban! Az a játszma pedig, amit a viselkedésével ki akar provokálni, ezzel véget is ért!

Biztosan azt kell taglalnunk, ki mennyi WC papírt vesz? Mutassunk inkább példát a viselkedésünkkel, mert aki látja, el fog gondolkodni! Még akkor is, ha te ezt akkor nem látod, de elindítasz benne valamit!

Amikor mindenki azzal jött, hogy tele van minden idősekkel, kimentem és figyeltem. Azt vettem észre, hogy keresem az időseket az utcán, hogy alátámasszam az állítást. Az egyes állítások ilyen nagy erővel hatnak mások szemléletére. Amikor – más véleménye nélkül – az utcát néztem, nem láttam túl sok idős embert kint… De megkereshettem volna és nézhettem volna rájuk csúnyán. Máshogy döntöttem.

Mi döntjük el, mit fogadunk be és mit enegdünk ki magunkból. Így hát elgondolkodtató, hogy a félelmet, feszültséget akarjuk-e másokra áttenni vagy inkább azt feldolgozzuk magunkban. Gondold át, mit írsz le, mit osztasz meg, mihez szólsz hozzá, mert mások véleményére erősen hatással vagy!

Próbáljuk meg a másik tevékenységének feszegetése nélkül tenni a dolgunkat.

Próbáljuk meg anélkül tenni a dolgunkat, hogy azt néznénk, mit gondolhat a másik!

Mindkettő nagy feladat! Határokat húzni és határokat tartani.

Itt az ideje, hogy mások nevelése helyett a magunkból kihozható legjobb jóra tegyük a figyelmet, mert a példamutatás az, ami valóban segíthet. Azon gondolkodni és idegeskedni, amire nem tudunk hatással lenni, jókora energiapazarlás!

Az, hogy csökkentjük a feszültséget magunkban és másokban, most az egyik legnagyobb dolog, amit megtehetünk azért, hogy mielőbb túllépjünk ezen a nehézségen. Választhatod azt, hogy mostantól megteszed! Tudatosan! Előzékenyen!

Mészáros-Papp Katalin