A strandlabda

A strandlabda

A felfújt strandlabda örömmel perdült táncra az egyre erősödő szél szárnyán. A középiskolás évei végén járó csapat csak a parton szembesült azzal, hogy – bár a városban tombol a kánikula – a parton a hőérzet inkább hideg. De ha már ott voltak, gyorsan berongyoltak a vízbe. A nyelvtudás nélkül is értelmezhető, visító “Jesus” kiáltások után gyorsan alább is hagyott a fürdőző kedvük. És, ha már ott volt, előkerült a strandlabda is…

A koordinálása természetesen lehetetlen küldetésnek bizonyult, ezért csakhamar az egész strand ezzel a labdával játszott. A vízbe úgysem kívánkoztak sokan, legalább történt valami.

Először egy barna fiú rohant a labda után, ami egy kopasz, fehér úriembernél landolt. Öröm volt látni, ahogy az “elkaptam” és a játék öröme a “segítettem” szándékkal megcsillan a kopasz úr szemében. Majd jött a szemkontaktus és a hála. Mindez körülbelül 10 másodperc alatt játszódott le, mégis öröm volt látni, ahogy egy játékszer vidám kapcsolatot teremt két ember között.

A következő körben két kislányhoz röppent a labda, náluk meg sem lepődtem, hogy örömmel dobálják vissza a nagyfiúknak.

A kreol fiú az addig a földön kucorgó kamaszlánynál találta meg a színes gumilabdát. A lány még a labdánál is lendületesebben pattant fel, hogy ne csak visszadobja, hanem a fiú kezébe adja vissza a labdát.

Mindeközben a tekintetek: mosoly, játékosság, köszönet, gyermekiség.

Nyaraltam. Igyekeztem a szakmai szemem otthon hagyni. De ez a jelenetsor szívmelengető volt. Elég ennyi? Egy labda? Vagy kell még hozzá a strand, a tenger, hogy az emberek emberként kapcsolódjanak? Mindez előhívta a gyermeki énjüket? A szívemet mindenesetre jó érzés töltötte meg, öröm…

Csak egy kis játékosságra van szükség.

A repülő napernyők már kissé másként hatottak, de korrekt hozzáállással, bocsánatkéréssel, emberi odafigyeléssel az is rendezhető volt.

Mészáros-Papp Katalin