Vattacukor család – Ráhangolódó gyermeknevelés 2.

A cikksorozat első részében a szülői minták ismétlődésének fizikai hátteréről olvashattál. A második rész a családokban játszódó mintákkal foglalkozik.

Miért vattacukor? Néztél már rá vattacukorra? Elsőre olyan jól néz ki, látványos, légies, kívánatos, könnyed. Ha beleharapsz, már túl édes, ragadós, hamar elég lesz belőle – nekem már az első harapás után. Ha pedig kicsit hagyod állni, nagyon gyorsan összetöpped.

A vattacukor számomra nagyon kifejező hasonlat a kifelé rózsaszínt mutató, belül mást élő családokra.

A családi mintákon belül a védekezési mechanizmusok azok, amelyek igyekeznek távol tartani a fájdalmat a sérülékeny belső világtól. A védekezési mechanizmusok között talán a leggyakoribbak a tagadás, az elkerülés és az önámítás. Sokféle formában előfordul, de a lényeg, hogy a probléma valamilyen módon elfedésre kerül.

Azt már sokszor olvashattuk, hogy a gyermeknek valós érzelmeket kell megtanulnia a szüleitől. Azok kezelésére pedig hatékony módszereket is érdemes megtanítani nekik.

Ha a gyermek nem a családban, hanem a külvilágban találkozik pl. a haragos megnyilvánulással, félni fog ezektől az érzelmektől.

Kiváló példa erre az a 10 éves kislány, aki nagyon komoly feszültséggel, szorongással és zárkózottsággal érkezett hozzám. A kapui nyitogatása és a szülőkkel folytatott közös munka során kiderült, hogy az anyuka soha nem fejezi ki otthon az érzelmeit, mert attól tart, hogy ezzel megijeszti a gyermekeit – apuka sokszor elmondta  ezzel kapcsolatos ellenérzését. A külvilág felé pedig a gyermekek sem mutathattak semmit.

A gyerek, ha haraggal vagy más erőteljes érzelemmel találkozott, teljesen megrémült, összetört – nem tudta kezelni a helyzetet. Óriási volt benne az elfojtás és a félelem. Megkönnyebbüléssel távozott a kislány, amikor megértette, hogy a félelme érthető, nem rossz! Természetesen kapott a csomagjába olyan gyakorlatot is, ami segíti a félelmei kezelését. Anyuka később visszajelezte, hogy soha nem volt még ennyire megkönnyebbül a lánya, szinte szárnyalt!

Amikor a szülői példa mindig rózsaszín, akkor valódi érzelmeinek az elfojtását, azok megtagadást tanítja a gyermeknek!

Felnőtt korában jó eséllyel nem tud szembe nézni sem az őt ért sérelmekkel, sem az életben felmerülő nehézségekkel. Inkább menekülni fog valamibe, ami eltereli a figyelmét, ez lehet bármilyen szenvedély, függőség (alkohol, drog, étel, munka, szex, stb.).

Mik azok a valós érzelmek?

Düh

Félelem

Szomorúság

Izgatottság

Öröm vagy boldogság

Igen, igen. Jogunk van dühösnek lenni, ha nem teljesülnek a vágyaink. Félhetünk, ha valamitől fenyegetve érezzük magunkat. Szomorúságot okozhat a veszteség. Izgatottságot okozhat a várakozás. Lehetünk elégedettek az elért eredményekkel!

Ezek emberi érzelmek! Nincs bennük semmi szégyellni való!

Azok az érzések, amelyeket elnyomtunk, nem fejezhettünk ki gyermekkorunkban, később visszatérnek felnőtt élethelyzeteinkben is. Mivel nincs elképzelésünk arról, hogy ezekkel mit lehet kezdeni, a gyermekünk nevelésénél is csak a felvett sablont fogjuk tudni alkalmazni! Volt régen egy műsor, a gyerekszáj. Ebben a gyerekek őszintén elmondhatták a véleményüket a dolgokról. A való életben azonban ez sokszor nem így zajlik. Sok a tiltás – viselkedj, ne rohangálj, maradj csendben, ülj egy helyben, ilyet nem szabad mondani, köszönj szépen, nem akarod – szeretnéd, nincs mitől félned stb. stb stb. A kimondott gondolatok komoly üzeneteket hordoznak magukban – úgy kell csinálnod, ahogy én vagy a külvilág elvárja, különben rossz vagy. Ez a gyermeket elbizonytalanítja, megbénítja vagy ellenállásra készteti.

Tehát jó korán elkezdődik az elbizonytalanítás és  valódi érzelmek megélésének visszafojtása.

Szintén csapdahelyzet, ha a szülő a saját vágyait szeretné ráerőltetni a gyermekére. A saját álmok megéléséhez sosincs késő! A gyermekünket azonban abban kell segíteni, hogy felismerje saját álmait, erősségeit, amelyet megvalósítva megtalálja személyes egyensúlyát. Ellenkező esetben megtagadjuk az ő személyiségét, már megint ott állunk, hogy nincs elfogadás.

10 éves kislány anyukája például teljesen jól látta gyermeke túlterheltségét. Ezzel azonban nem kezdett semmit, hiszen úgy gondolta, ha nem csinál mindent (heti sok edzés, versenyek, különórák), akkor a gyermeke lemarad. A helyzet sajnos az, hogy anyuka helyezte magát erősen mások alá, ettől pedig elkezdte megmenteni a lányát.

Tapasztalatom azt mutatja, hogy a gyermek alábecsülése éppoly káros, mint a túlértékelése. Lényegében az önmagától való eltérés – bármilyen irányú legyen is az, konfliktust szül, hiszen a valódi lényege nem kerül elfogadásra.

Egy hét éves kislány például annyira túl lett sztárolva a családja által, hogy képtelen volt tiszteletben tartani mások – nem csak gyermekek, de felnőttek – határait is. Hatalmas munka árán feltornászták a gyermeket egy majdhogynem átlagos szintre és közben folyamatosan mantrázták, hogy milyen ügyes, mennyivel jobb, vagy mennyivel rosszabb – tehát azonnal meg kell csinálnia neki is, amit a másik már tud. Az állandó teljesítményben lét már semmilyen helyzetben nem hagyott alább, mindig követelte a tökéletességet. Hét évesen már elveszett a nyitottság és semmit nem volt hajlandó befogadni senkitől – nem volt tekintélyszemély előtte. Minden közegben mindenkinél többnek érezte magát, mindenhol irányítani akart. Mindez az első osztályba való beilleszkedésnél már komoly problémát jelentett, amit a tanító néni nem hagyhatott figyelmen kívül. Az első alkalommal lehántottuk ezeket az ál falakat, majd újra kezdtük az építkezést.

Mit jelent az elfogadás?

A One Brain kineziológia sajátossága, hogy használ egy viselkedési barométert, amelyben az elfogadás a szembenállás ellentétpárja. Ha elfogadó vagyok, nem szállok szembe azzal, ami van.  Szembe nézek vele. Elfogadom – pont. Majd megnézem, hogyan tudok ezen változtatni, ha nekem nem tetszik. Tehát, elfogadom, de nem feltétlenül azonosulok vele. A szembenállás erejét a változtatásra fordítom.

A szembenállás ellenségeskedést szül, elzár minket attól, hogy lelkesedni tudjunk az életünk örömteli eseményei iránt. Egy idő után pedig közömbösséghez vezet, ami a ráhangolódást (amit a gyermeknevelésben most megcéloztunk) ellehetetleníti.

Pozitívba fordítva: ha elfogadóak vagyunk, lelkesedni tudunk bármiért, ami felmerül az életben, mert tudjuk, hogy a mi érdekünket, fejlődésünket szolgálja. Akkor könnyedén tudunk ráhangolódni az eseményekre, jelen lenni azokban aktívan, kiegyensúlyozottan.

Honnan tudod, hogy nem fogadod el a gyermekedet? Figyeld a kommunikációdat, a tetteidet! Előfordulhat, hogy ezeket gyakran hallottad te is a szüleidtől, vagy gyakran alkalmazod a gyermekeddel. De ismerős lehet az önmagaddal folytatott belső monológodból is.

Amikor nem fogadod el:  Amivel elfogadod:
Makacs vagy! Kérheted azt, amire szükséged van.
Légy tökéletes! Hibázhatsz.
Siess! Nem kell sietned.
Igazodj másokhoz! Lehet saját véleményed.
Próbálkozz keményen! Meg tudod csinálni.
Erősnek kell lenned! Lehetnek érzéseid és igényeid.
Különleges vagy! Lehetsz önmagad.
Dolgozz keményen! Játszhatsz és szórakozhatsz.
Össze vagy zavarodva! Gondolkodhatsz és érezhetsz egyszerre.
Hülye vagy! Gondolkodhatsz és lehetsz hatékony.
Ne legyél olyan önző! Lehetsz spontán.
Buta vagy! Lehetsz kreatív.
Beteg vagy! Őrült vagy. Egészséges maradhatsz.
Mindig legyen igazad! Beismerheted, hogy tévedtél.
Ne bízz senkiben! Megbízhatsz másokban.
Légy óvatos! Lazíthatsz, elengedheted magad.
Valamitől függ, hogy szeressenek. Lehetsz független és szeretett egyszerre.
 Forrás: Dr. Janae B. Weinhold, Barry K. Weinhold
A családban zajló dinamika nem megfelelőségének felismerése az első lépés a megoldás felé. Felismerem, hogy valami gond van.

A felismeréshez használhatod a fenti kifejezéseket. Jelezhetik viselkedési problémák, nehéz élethelyzetek, betegségek is.  A külvilág mindig jó iránymutató a belső valóság felé.

Ezt követi szorosan az elfogadás, nem szállok vele szembe, nem harcolok, nem tagadom, nem fojtom el. Elfogadom, de nem azonosulok vele! Megnézem, mit tudok tenni, hogy olyan irányba változzon, ami minden résztvevő számára elfogadható.

Ahhoz, hogy a megoldás felé lépkedjünk, szükség van a felelősségvállalásra. Kinek mi a felelőssége a dologban. Családi dinamikában nem lehet kihagyni a szereplőket, mindenkinek dolga van az adott helyzettel, csak máshogyan. (Ezért az egyes családtagokat először mindig külön konzultációkon kezdem el a saját megértésük felé terelni.) Csak ezt követően illeszthető össze a teljes rendszer.  Ha pedig mindenki megértette a nehézségből a saját számára szükséges üzenetet, akkor az el is veszíti létjogosultságát.

Akkor már tényleg rózsaszín lehet a világ, vagy szivárvány színű vagy napsárga 🙂

Hozzáadott cukor és tartósítószer nélkül!

Mészáros-Papp Katalin

 

 

 

Kíváncsi vagyok a véleményedre!