A kirakat és a valóság

A kirakat és a valóság

Jártál már úgy, hogy megláttál valami nagyon jól kinéző ruhát a kirakatban, ami megdobbantotta a szíved, majd felpróbálva egész más képet mutatott? Hány alkalommal? Gyorsan meg tudod ítélni, mi a jó Neked és mi az, ami inkább tetszetős, de biztos nem a te stílusod?

A kirakat feladata az, hogy jól tálaljon olyat is, ami sokszor eladhatatlan. Erre jó persze a reklámfotó, a marketing, a kommunikáció, az értékesítés egyéb eszközei. A valódi értékére van, hogy már csak akkor jössz rá, amikor hazavitted, viselted egy ideig.

Így van ez az emberi kapcsolatokkal is. Vajon hányszor égetted meg magad a jól tálalt stílussal, ami mögött valami egészen más lakozik? Észreveszed, ha más a szerepjáték, mint ami belül van? Lényegében, mindenki szereti a jobbik arcát mutatni a külvilág felé. Ez természetes emberi tulajdonság. Az emberek alapvetően “jók” szeretnétek lenni, mély szándékuk az erre való törekvés. De a sok minden, ami rájuk rakódik, amiket cipelnek a “Sorskönyvükben”, megakadályozhatja őket ennek valódi megélésében. Ilyenkor kissé diszharmonikussá válhat a személyiség. Mutat valamit kifelé és él valami egészen mást bent. Ez is ismerős, ugye? Amikor határozottan belibbensz egy megbeszélésre, de csak te tudod, hogy remeg a gyomrod, lábad.

Ettől vannak azért fajsúlyosabb esetek is, amikor a belső, sokszor nagyon mélyen elnyomott valóság fényévnyi távolságra kerül a kifelé mutatott személyiségtől. A cukormáz alatt valami nagyon nagy fájdalom, sérülés lakozik, ami megfagyasztja az érzelmeket, hiszen ha azokhoz hozzányúlna, valami nagyon félelmetessel kellene szembe néznie. A viselkedési szabályokat, elvárásokat, konvenciókat azonban nagyon jól ismeri, fejből (!) ezeket olyan erőteljesen tartja, hogy tökéletesen hihetővé válik az átlagembernek (sőt, gyakran még saját maga számára is), hogy a kirakat és a valóság azonos.

A jégkirálynő – persze lehet király is

A valódi mozgató rugója az ilyen egyénnek azonban továbbra is a sérelmekkel teli, érzelem nélküli, befagyasztott belső valóság lesz. Fejből, elméből csak addig képes működni az ember, amíg stresszhelyzetbe nem kerül. Akkor aztán kibújik a szög a zsákból. Vagy mégsem? A rutin és az évek már-már valósággá alakítják, megszilárdítják a cukormázt. Ilyen helyzetben is képes a kegyes arcát mutatni, aki jól tolerál, nem hozható ki a sodrából, de azért az arcon már megjelenik némi torzulás, az egyébként is ott lakozó merevség. A végén még te érzed magad rosszul, hogy mertél határokat húzni, akár önmagadat is képviselni. De a többszöri stresszt fejből nem tudja kezelni, csak idő kérdése (és sokszor ez éveket jelent), mire rájössz, mi zajlik körülötted és meglátod valódi jellemét. Az ál-kiegyensúlyozottsággal persze az őrületbe kerget, akár tombolásra késztethet, akár függőségbe taszíthat az, hogy ő állandóan tökéletes, te pedig nem tudsz megfelelően viselkedni.

Míg te a mézet-mázat láttad, addig a másik lényegében a fagyos, érzelemmentes háttérből valószínű jól kihasználta a jelenlétedet, hiszékenységedet. Az ilyen egyének a háttérben csinálják a nagy semmit, míg te dolgozol, meggebedsz, megvalósítasz valamit, ők pedig ezt úgy tálalják, mint a saját érdemüket. Időnként megjelennek, információt gyűjtenek, hogy úgy tudjanak beszámolni a felkészülés folyamatáról, mintha valóban részesei lettek volna. Jó esetben egy ideig még háttérszereplőként ott lehetsz, aztán már onnan is el kell tűnnöd. Akkora szüksége van a megerősítésre, amitől a belső fagy feloldását várja, hogy simán beáldoz. Te már eszmélsz, de későn. Már nem vagy a kirakatban, már nem vagy a fotókon, már nincs rád szükség. Megvalósítottad, ami neki kellett a játszmájához. Nulla energiabefektetés mellett 100% betakarítás. El tudod képzelni ezt a termést? Naná, hogy nem. Neki sem lesz valódi, ismét csak a kirakat nő. A fagy nem olvad, csak egy ideig a dicsfény mellett nem tűnik olyan ridegnek.

De ennek köszönhetően a játszma mehet tovább. Lesz újabb áldozat, aki bedől a mesteri színjátéknak és elhiszi, hogy majd ő megváltoztatja, megváltja, jobban csinálja, mint az előző és a színpad forog tovább. Még többet tesz meg, hogy bizonyítsa, jobb, mint az elődje volt. Még több sikert produkál valakinek, aki ettől még inkább emelkedik. De a trónfosztásig nem mehet a dolog, az áldozat ismét repül.

Felismerted a történetet? A fájdalmas sérelmei miatt az érzelmeit mélyen eltemető személyiség bármire képes azért, hogy önmagát jó színben tüntesse fel. Szó szerint bármire, hiszen az érzelmei eltemetése azt is jelenti, hogy senki felé (legyen az a párja, gyermeke, barátja, kollégája) nem fog tudni megértéssel, gyengéd érzelmekkel fordulni, legfeljebb eljátszani azt. Úgy is szokták mondani, hogy nem megy az érzelem közelébe. Igen, képes arra, hogy eljátsza, szereti a gyermekét, párját, de azt is csak közönség előtt. Vagy épp fordítva, a gyermek és a pár előtt, az ellentét pedig a nagyközönség előtt jön elő, durva megnyilvánulások formájában. A fagyvonal nem engedi meg az intimitást. Így aztán ő nem fog sérülni a beáldozásodban. Addig maradhatsz mellette, amíg a céljait szolgálod. De az sem elképzelhetetlen, hogy újra és újra elővesz, amikor kellesz valamire, mintha mi sem történt volna korábban. Ha esetleg felhánytorgatnád a múltat, tuti bebizonyítaná, hogy a te bűnöd legalább akkora volt  a dologban!

Bárhol felfedezheted magad körül, a családban, a munkahelyeden, a baráti kapcsolataidban. Ha az első benyomásaidra mernél hallgatni, akkor valószínűleg hamarabb felismernéd a diszharmóniát. De valamiért neked is szükséged van erre a játékra. Elhiteti veled, hogy tökéletes vagy? Vagy pont az ellenkezőjét, hogy bizonyítanod kell felé (mint kiemelkedő jelenség felé) a megfelelőségedet? Valamiért te is a játék részese vagy! Ha a miértre rájössz, sokat kamatoztathatsz. Ha sokáig maradsz a libikókában, akkor persze nagyobb az esélye, hogy komolyabb sérüléssel szállsz ki.

Honnan ismered fel a jelenséget?

Biztos lehetsz benne, hogy a téged felelősségre vonó beszélgetéseket úgy időzíti, hogy te felkészületlen légy, míg ő napokig, hetekig tervezi a mondanivalóját. Például az utcán sétálsz a gyermekeiddel, amikor neked ugrik a dédelgetett sérelmével. Vagy épp elkészültél egy határidős munkával, amikor az egyéb hiányosságaid miatt elővesz.

Ha valakivel együtt dolgozol és közös sikerre vágytok, akkor a befektetett energia is arányosan kerül elosztásra. Ha valaki csak nyomaszt, hogy csináld, de ő lényegi részt nem tesz a munkába, akkor kezdj el gyanakodni. Akkor is, ha negédesen támogat, de ezen túl nem veszi ki részét a munkából, ellenben a rivalda fényben mindig megjelenik. Mert mondjuk a pozíciója, a családi szerepe, az egyéb érdek miatt ott kell lennie.

Családban például, ha sosem szerepelsz az ünnepi fotókon, csak a takarítás, főzés, vendégvárás minden mozzanata a tiéd. Vagy ilyen lehet az a segítő vagy családtag, aki kiviszi a játszótérre a megetetett, kipihent, szeretetben nevelt gyereket, majd pl. ebéd helyett gumicukrot dug a gyerek szájába és ordítva visszaadja anyunak, mondván, hogy ez biztosan anyunak szól, eddig nem viselkedett így. Munkában a megjelenhet a legnagyobb szájú, legtöbb ötletet hangosan felvonultató, majd a feladatokat lepasszoló, meg nem valósító kolléga személyében. Feletteseknél is nagyon gyakori, hogy a beosztott elismerése nem csak, hogy bagatellizálódik (nagy keggyel egy mondat erejéig megemlítésre kerülhet a hosszas beszéd közepette), de teljesen el is maradhat, vagy még akár rossz színben kerülhet feltüntetésre – biztos, ami biztos. Gyakori a kollégák közötti megosztás, amelyben ő mindkét oldalon, mindenkinek azt mondja, amit hallani akar.

Ő sosem hibázhat, ellenben téged bármilyen módon meg tud találni felelősnek – akár az ő viselkedéséért is. Arra is nagyon kell ügyelned, hogy királyi mivolta felé hogyan közeledsz! Jobban jársz, ha alázatos alattvaló maradsz. Az egyenrangúság érzése elképzelhetetlen a közelében! Biztos, hogy mindig alárendeltnek érzed magad mellette. Még akkor is, amikor a morzsákat eléd szórva épp emel kicsit, hogy még legyen kedved tovább menni.

Vagy vannak olyan “segítők”, akik mindent megteszned érted, aztán ha nem sikerül, mindent rád borítanak. Látod, én megmondtam, hogy azt csináld, nem tetted és tessék! Ne dőlj be a nagy követői létszámnak. Már az is sokat elárul, hogy mindig félelemmel teli tartalmakat hirdet. Beteg gyerekek, szenvedő emberek, haldokló környezet teszi fontossá a fejlődést. A problémát jól taglalják, de valódi megoldásokat nem kapsz, legfeljebb sablonokkal dobálóznak.

A valódi Segítők nem adnak tanácsot, csak segítenek magadban megtalálni a választ. Ha az általad megtalált válasszal nem élsz, az már valóban a te problémád. Tőlük inkább azt várhatod, hogy a pozitív irányba fordítják a figyelmedet anélkül, hogy a negatívnak túl sok energiát adnának. Ha valaki valóban éli, amiről beszél, akkor egyfajta nyugalmat érzel belőle és mellette.

Te felismered ezt a jelenséget magad körül?

Meg tudod védeni magad vagy áramoltatod tovább az energiát felé és elhiszed, hogy te is lehetsz nyertese a játszmának? Meghúzod a határaidat vagy esetleg ki is tudsz lépni ebből?

A magam részéről jobban szeretem azokat, akik felvállalják az érzelmeik hullámzását, mert kiszámíthatóbb a viselkedésük. Ha valakiben van harag, van szeretet is. A fagyossal szemben érdemes meghúzni a határokat, bölcsebb dolog tisztes távolságot tartani tőle. Felismerni, elfogadni, hogy ő erre képes, de tanácsos nem belépni a játszmájába.

Ha a fagyos oldalon ismertél magadra, akkor nagyon komoly lépést tettél meg! Lehetőséget adhatsz magadnak arra, hogy a saját tempódban, lépésről-lépésre felismerd, mi az, amit mélyen elzársz és ami miatt a valódi, érzelemmel teli, intim kapcsolatok megélése nem működik az életedben. Gyakran ennek feltárása után rájössz, hogy nem is volt akkora tragédia a háttérben, mint amennyire rosszul élted meg.

Mészáros-Papp Katalin